Joya és a szájkosár

Joya úgy 7-8 hónapos lehetett, amikor már túl voltunk egy olyan bélgyulladáson, ami kis híján végzetes volt.

Ennek oka, hogy mint minden kölyökkutya, Ő is kíváncsi volt, mindenre. Séta közben minden mozdíthatót a szájába vett, volt ott eldobott cigaretta, papír zsebkendő, pénzérme, csont, műanyag darabkák, ürülék, stb.

Miután felépült megfogadtam, hogy ennek véget vetek. Elmentünk kutyasuliba, hogy elkezdjük a tanulást. Minden engedelmes feladat jól ment, de az utcán evéssel nem boldogultam.

Teltek a hónapok, én a trénerek tanácsait pontosan követtem. Otthon gyakoroltunk, ledobtam egy virsli darabkát a földre és a NEM szóra ott kellett hagynia. Szuperül ment, otthon!

A séták alkalmával süket lett az én kutyám, hiába kiabáltam, rángattam a pórázt valahogy mindig elérte a kiszemelt falatot.

Esténként elemlámpával sétáltunk, hogy én már jó előre lássam, hogy mi van eldobálva, ami Joya szájába kerülhet. Az én szemem mindig előbbre járt, mint a kutya, szkenneltem a bokrokat és a járdát. Mindig gyorsabb volt! Válogatás nélkül evett meg mindent.

Teljesen eszköztelennek éreztem magam. Kutyás ismerőseim sem bíztattak semmi jóval, azt mondták, amelyik kutya kölyökkorában mindent feleszik a földről az ilyen marad később is. Nyugodjak csak bele, ezzel nem lehet mit tenni.

Hát én nem voltam hajlandó ezt elfogadni! A trénerek utolsó esélynek bedobták az elektromos nyakörvet. Na, azt nem! Erről szó sem lehet, hogy ezt a másfél kilós kutyát árammal üssem meg. Persze mondták, hogy ez túlzás, különböző fokozatai vannak, de ez engem nem érdekelt.

Arra gondoltam, valamit a szája elé kellene tenni, hogy ne tudja felvenni. Szájkosár, hát persze!

Hogy nem jutott ez eddig eszembe! Elkezdtem keresgélni és találtam is XS méretből olyat, ami merev műanyag volt körben, hogy ne tudja a szájába juttatni a falatot.

Persze némi átalakításra szorult, hogy ne tudjon kibújni belőle, de végül sikerült rögzíteni az orrára. Pár alkalommal otthon feladtam rá és mindig picivel növeltem az időt, amíg rajta volt. Közben próbáltam elterelni a figyelmét, hogy ne nagyon foglalkoztassa a szájkosár.

Az utcán egyébként könnyebb volt, mert ott minden érdekesebb volt, könnyen elterelődött a figyelme.

Lementünk sétálni, minden szuperül ment, talált érdekes betevőket, de hamar rájött, hogy nem fér hozzá. Azért volt olyan, hogy a szájkosarat belenyomta egy cica végtermékébe és úgy próbálta megenni. Na azért nem ment teljesen simán.

Aztán próbálkozott még párszor, idővel már nem is érdekelte. 1 hónap elég volt, hogy teljesen leszokjon az utcán evésről. Fokozatosan hagytuk el a szájkosár viselését, először reggel nem adtam rá, aztán délben sem és legvégül az esti sétánál.

Meglepetésként ért viszont a járókelők viselkedése és beszólogatása, amikor meglátták Joyát a szájkosárral. Voltak, akik csak sajnálkozva mosolyogtak, ám a többség nem rejtette véka alá, hogy mit gondol. Először még megálltam és mindenkinek elmagyaráztam, hogy nem feltünősködni akarok, és nem kínzom a kutyám, pusztán az életét szeretném megóvni. Később meguntam, hogy a séták alkalmával csak magyarázkodom és nem törődve azzal, hogy utánam kiabálnak tovább mentem.

•  Miért kínozza ezt a kiskutyát?
•  Ez nem vicces!!!
•  Minek az ilyennek kutya?!
•  Szegény kiskutya!
•  Maga nem normális!
•  Nem sajnálja szegényt?
•  Nem látja, hogy szenved?
•  Azonnal vegye le róla!

Eltökéltem, hogy sikerülni fog, persze közben nagyon sajnáltam, én még nem láttam egy másfél kilós kutyán szájkosarat, közben mindig azzal erősítettem magam, ha valami olyat szed fel az utcán az életébe is kerülhet. Ez egy fájdalommentes és biztos módszernek bizonyult nálunk, azóta több kutyás ismerősöm is kipróbálta. Következetesnek és kitartónak kell lenni, akkor sikerülni fog.